Bokor Vilmos

Bonyhád szülötte, a kitűnő festőművész visszatér gyermekévei, diákkora helyszínére. Nem túlzás azt állítani, hogy Bokor Vilmos – művészpályája során – műveiben többé-kevésbé visszautalt életének kezdeti tizennyolc esztendejére, azokra az időkre, mikor a családi fészek, a szülőváros mindennapja töltötte fel eszméletét, lelkületét maradandó élményekkel, meghitt hangulattal. Apja – miként két emberöltővel korábban Vörösmarty Mihály – a Perczel-családnál nevelősködött: remek pedagógiai érzékkel segítette fiát is eligazodni a tudnivalókra és a kötelességekre vonatkozó igények között. Ez az eredendően kiművelt készség a nemes, jó és szép sajátságok, emberséges tulajdonságok Bokor Vilmos munkamódszerét is meghatározta, ahogyan Nagy László a népi Iparművészeti Tanács értékítéleteiben tévedhetetlen elnöke írta: „korunk izgalmas történelmének eredményeit mindig a jobbik oldaláról tükrözte”. Pedig a Bonyhádról indult festőt se kényeztette el a sors, érettségi vizsgája után rövidesen  az első világháború legborzalmasabb frontszakaszára, az észak olaszországi harctérre került, ahol Piave-nál megsebesült. S még a második világháború, Budapest ostroma is tartogatott számára súlyos megpróbáltatásokat, riasztó tanulságokat.

  A művész hivatása, nem utolsó sorban otthonról hozott szellemi érzékenység tudta őt megőrizni a harmónia, a bizalom, a kölcsönös megértés szószólójának. Bonyhádon,a Városi Könyvtárban kiállított hagyatéki anyaga, melyet özvegye ajándékozott a szülőföld népének, meggyőz festészetének humánus tartalmáról,arról, hogy kiváló képességeinek birtokában a közönség jó közérzetének, a képnézők megnyugtatásának, boldogságvágyuk igazolásának érdekében dolgozott. Szakmája minden műfaját ilyen értelemben művelte, azért festett, hogy képeivel örömet okozzon, kellemes atmoszférát teremtsen, derűlátásra biztasson. Arcmásai az emberábrázolás őszinteségéről, együtt érző tiszteletéről tanúskodnak, azt mutatják, hogy intuitív tapintattal is készíthető hiteles jellemzés, mert a lélektani megközelítése nem kell együtt járjon stilizáló túlzásokkal.

  Bokor Vilmos egész tevékenységét ez a fajta figyelmesség, jószándékú következetesség vezérelte, az, amit a Fészek Klubban 1933 elején rendezett tárlatának képeiről beszámolva Benedek Marcell választékosságának nevezett.

  A húszas, harmincas évek neves műkritikusai mindenek előtt a festői finomságot, a kifejezés árnyaltságát méltányolták festményeiben. Gerő Ödön, Fóthy János, SzerdahelyI Sándor, Mihályfi Ernő, Gyöngyösi Nándor – a Pester Lloyd, a Pesti Hírlap, a Népszava, a Pesti Napló, a Képzőművészet nagytekintélyű szakírója a szelíd kolorizmus megtestesítőjének tartotta őt, olyan valakinek, aki elismerésre méltó szinten képviselte a piktúra legvonzóbb vívmányait, a nagybányai festészet hagyományait. Mesterei is a hazai impresszionizmus nagyjai közül kerültek ki, előbb Iványi Grünwald Béla magániskolájában tanult, majd Réti István növendéke lett a képzőművészet akadémián. Ezért művein félreérthetetlenül érvényesülnek a szabadban való festés  tapasztalatai, a szóródó fény fátyolosan halovány tónusai. A nagy nemzedék művészetének ihlető példája ekként tovább él Bokor Vilmos működése nyomán is, különösen tájképeinek lírai légköre emlékeztet a természetfestők alkotó módszerére, a vallomásos festőiség barátságos közvetlenségére. Dunántúli motívumai gyengéden, szeretettel idézik fel a tágabb haza ismerős vidékeit, lágyan emelkedő lankáit. Festményein – a többiek között- Ábrahámhegy, Tihany, a Völgység jelenik meg a maga közkedvelt és minduntalan felfedezésére váró kedves jellegzetességeivel, ugyanakkor a táj adottságai – a tárgyilagos helyszíni közvetítésen túl – személyes elképzelés, leplezhetetlen meghatottság érzékeltetésére is alkalmat adnak a művésznek.

  A látvány, a festői téma – mint a lényegre utaló művészi megnyilatkozás lehetősége – egyúttal általánosabb közlendők megjelenítését is biztosítja: az esetleges pillanatképből így fejleszthető öntörvényű kompozíció.

  Barabás Tibor Kossuth-díjas író szerint Bokor Vilmos „a tájat és az embert festette árnyalatos színekkel, megindító érzésekkel”. S valóban, munkásságának legfőbb érdeme az az odaadás, nyíltszívű jóhiszeműség, ahogyan a világ jelenségeivel foglalkozott, amiként egy havas falu széleit, egy kikötő részleteit megörökítésre érdemesítette. Nem tett különbséget turisztikai különlegességek vagy egyhangúnak tűnő kukoricások között, mert az igazi érdekességet minden esetben a táj színegyüttese, formai különlegessége kínálta. Bokor Vilmos ezt a megfestésre kiválasztható mozzanatot emelte ki a véletlenek közül, ezúton fokozta jelentőssé észrevételeit, művészi ténykedésének indokait. Ám semmiképpen se elégedett meg a passzív szemlélő szerepével, bár gyakran belefeledkezett az alkonyatkor sejtelmessé váló Balaton panorámájába, a lombhullató fák őszi búcsújának a színjátékába. Viszont az eszmei meggondolások, a történelmi aggodalmak iránt se volt közömbös: ezzel magyarázható, hogy a népszerű tájképfestő négy évtizede komoly energiát fordított a romos főváros akkori állapotának művészi dokumentálására, az újjáépítés folyamatának életképekben történő feljegyzésére. De miközben szomorú kötelességet teljesített az utókor tájékoztatására, akkor se ment el érzéketlenül egy-egy csokor mezei virág, szemkápráztató pünkösdi rózsa, foszforeszkáló mázakkal kiégetett népi kerámiák mellett. Korszakos gondok, vakmerő remények közepette is megmaradt festőnek, aki környezetét, életrajzának epizódjait, útinaplóinak nosztalgikus lapjait, idegnyugtató erdei sétáinak benyomásait mind-mind festménnyé írta át, jó kedvet árasztó színes látomásokban dolgozta fel.

  A tárlatlátogató, a képgyűjtő kedélyállapota kiegyensúlyozására végzett művészi feladatainak végrehajtása közben volt energiája, elegendő intellektuális és érzelmi belátása ahhoz, hogy fontos társadalmi érdekű teendők terhét is magára vegye. Nagy felelősséggel járó tisztségeket töltött be a Művészek Szakszervezetében, a Művészeti Alapnál, s ezeken a posztokon is úgy tett, mint festőállványa előtt, igyekezett minél több jót tenni, megkönnyíteni a kollégák dolgát, bebizonyítani, hogy a művészetre nélkülözhetetlenül szükség van a társas összhang megvalósítása közben.